Az előadás a színházban megjelenő viselkedési formákat veszi alapul, úgy a közönségét, mint a színészekét, azaz a teljes színházi infrastruktúra viselkedésmodelljét taglalja. Természetesen itt a vélt és valós, az elvárt és a nyújtott konfliktusán keresztül vizsgáljuk, hogy ki is és mit vár el a színháztól, a nézőtől kezdve a különböző intézményes formákon át a hatalom különböző szintjeiig. A „tulajdonképpen ti milyen színházat akartok?” kérdés környezetünkben, de általában egyetemes értelemben is a laikus részről a következő választ feltételezi: olyan színházat akarunk, ami nincs. Azaz amilyen nincs, és ebből következik, hogy nem tudjuk, milyen színházat akarunk.

Annak ellenére, hogy a Kosztolányi Dezső Színház arculatát tekintve rétegszínházként „bélyegződik”, közönsége sokrétű. Jelen vannak a kabarétréfa kedvelők, az andalító operettre vágyók, a semmiről sem szóló táncszínház kedvelői és a legkeményebb hardcore színházi akciókra esküdők is. Ez az előadás mégis azokhoz is szeretne szólni, akik nem járnak színházunkba, illetve egyáltalán színházba. Egyfajta meghívás, demonstrációja annak, hogy a színház lehet ilyen is, nem egy unalmas és semmitmondó hely, hanem olyasvalami, ami éppen rólunk szól, frissen és plebejus őszinteséggel.

Az előadás tehát a színházban, illetve az előadásokon megjelenő viselkedésmodelleket tanulmányozza, ezeket a tapasztalatokat használja fel nyersanyagként, a valós és vélt konfliktusokat fogalmazza meg sajátos, humoros módon, egy kontrollált interaktív színházi showműsor keretében, nem kímélve egyik oldalt és önmagát sem. Tehát kritikus és önkritikus is egyben.

Játsszák: Kucsov Borisz, Balázs Áron m.v., Mészáros Gábor

Dramaturg: Góli Kornélia m.v.

Zeneszerző: Mezei Szilárd m.v.

Kosztümtervező: Marina Sremac m.v.

Mozgás: Tomin Kiss Anikó

Rendező: Urbán András

“Elsőre magam is meglepőnek találtam, hogy Urbán András Tasnádi István Nézőművészeti Főiskola című drámáját viszi színre saját színházában. Hiszen mind Urbántól, mind az általa igazgatott Kosztolányi Dezső Színháztól távol áll a klasszikus értelemben vett szórakoztatóipar, amit az előadás színlapján szereplő meghatározás, tudniillik a „bohózat” sugall, de még a társadalmi szatírának az a könnyedebb, sokszor hahotázásra ingerlő válfaja is, amit a Tasnádi-darabok kínálnak.” Pressburger Csaba: Nézőhibáztatás, szinhaz.net - http://szinhaz.net/2019/07/04/pressburger-csaba-nezohibaztatas/

“Az aktuális vajdasági magyar színjátszásra, azon belül a Kosztolányi Dezső Színház működésére, színészeire vonatkozó utalások szövegbe emelése meglátásom szerint annak lenyomata, hogy az alkotók jelenlegi helyzetükkel közel azonosnak érzik a történetben felvázolt lehetséges fiktív jövőt eredményező problémákat, az állandó küzdés állapotát. Eme lépésük, valamint az igazán modern, korunkat meghatározó technikai vívmányok behozatalának következtében lesz az előadás még inkább mai, és még inkább az övék. A színház-színész-néző triumvirátus viszonyának, egymásra hangoltságának témakörét körbejáró, egyszerre nevetésre és elgondolkodásra ösztönző, örök érvényű darab, mint tarkán sziporkázó anyag feszül a rendező és társulata kezei közt, melyet végül nagy gonddal és precizitással szabnak magukra.” Kovács Viktória: Itt mindenki nézni fog, art7.hu - https://art7.hu/szinhaz/tasnadi-istvan-nezomuveszeti-foiskola-kosztolanyi-dezso-szinhaz-szabadka/

105’